Gondolatébresztők

Itt olyan meséket, írásokat, idézeteket, inspirációkat találsz, amik engem is megihlettek, vagy tőlem származnak.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy család, naaagy ünnepi ebédhez készülődtek: ott voltak a szülők, a gyerekek, unokák, nagybácsik nagynénik.
Viszonylag kellemes, ám felszínes hangulatban szedték ki a gőzölgő csigatésztás húslevest. Egyszer csak az egyik kedves rokon sótlannak találta az ételt, így a sószóróért nyúlt, hogy megsózza, ám annak leesett a teteje és a só kiborult. Kiborult a SÓ! Ebből veszekedés lesz! – gondolta mindenki magában.
Mindenki némán ült egy ideig, majd szépen lassan mindenkiben fel-fel böffent egy -egy negatív történet a másikkal szemben, eltussolt viták, elhallgatott ügyek, tabusított családi történetek. Bizony-bizony egymásnak estek. Mondta mindenki a másiknak, akit éppen ért, hogy ez és ez a baja a másikkal, ezt meg ezt nem szereti ebben a családban, egyre hangosabban. Megtörtént az első elmenekülés is, egyik kedves rokon felpattant, kirúgta maga alól a széket és elviharzott, miután nem talált megértő fülekre az ő sérelme. Így ment ez, mire mindenki jól össze nem veszett valamelyik családtaggal, vagy épp mire jól ki nem fáradt az ordítozásba a veszekedésbe.
Miután csend lett, az ott maradt rokonok gubbasztottak maguk elé, egyszer csak megszólalt a legkisebb fiú: Édesanyám! Dehisz’ ez nem is a só volt, hanem a cukor!
Ha eddig csend volt, akkor most ez a csend átváltozott döbbent csenddé.
Ugye-ugye:

„Ha kiborul a só akkor veszekedés lesz!”

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország.
Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
Mint a galamb a tiszta búzát – mondá a leány.
Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt.
Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt.
Na, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?
Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.
Mit beszélsz, te haszontalan lélek – förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utánamegy a királyfi, s beszól:

Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt.
Újra kérdi a királyfi:
Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök!

De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca.
Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no … ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király:

Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot!
Lelkem, uram – mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy’ szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
Jól van – mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón.
Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem.
Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.

Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz?
Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondá a fiatal király.

Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.

Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

„Testvéreim! Mit életünkben teszünk az Örökkévalóban visszhangzik.”

Széltében-hosszában nincs más, csak hó, csak hó. Csip-csip – a verebek éhesek és fáznak. A magokat hótakaró borítja. Hajaj! Most mi lesz veletek, kis verebek? Csip-csip! Ott egy szelet kenyér! Odaszállnak, csipegetik, morzsányit sem hagynak belőle. Van közöttük egy borzas tollú veréb is. Kusza tolláról Borzas Péternek nevezték el.
Nicsak! Borzas Péter mákos patkót talált. Talán barátaihoz viszi, és megosztja velük, vagy nem?

„Miért osztanám meg – okoskodik Borzas Péter. – Én bizony senkinek sem adok belőle. Az egészet egyedül fogom megenni.”

Lám, a madáretetőben is Borzas Péter volt az első. Pik-pik, addig csipegette az ennivalót, míg elfogyott.

Borzas Péter – kérdik a többiek -, igazán semmi sem volt a madáretető tányérjában?
Csip-csip, bizony nem volt – rázza a fejét. Örül, hogy a magocskák az ő gyomrát melegítik.
A tyúkoknak jó dolguk van. A gazdasszony bőségesen szórja nekik az eleséget, a verebek csak messziről nézhetik.
Ti is szeretnétek belőle? Huss, huss! – A tyúk szárnycsapásokkal hessenti el a kis éheseket.
Csak Borzas Péter csen el egy szem kukoricát.

„Milyen nagy mag! Ennek még jó hasznát látom”.

Gondolta magában a kis borzas, és elbújt. De hiába. A többiek rátaláltak.

Nahát – néztek össze fázó társai -, egyedül akarja megenni! Legjobb lesz, ha itt hagyjuk.

Azzal szárnyra kaptak és elrepültek. Alkonyatkor Borzas Peti társai után repült. A hold világlott, a csillagok ragyogtak. Mintha valaki fényes magokkal szórta volna teli az égboltot.

„Ha azokat a fényes magokat elébünk hintenék, nem éheznénk”

– gondolták, s hogy ne fázzanak, szorosan összesimultak a kémény mögött. Borzas Péter persze közibük furakodott, hogy megmelegedjék.

Jó reggelt! Mi fütyül, mi sustorog? – néztek egymásra. A mozdony zakatolt, vonat érkezett.
Biztosan hozott nekünk valamit – csipogtak a verebek.

„Biztosan nekem hozott valamit” – gondolta Borzas Péter.

Sss-sss – a vonat megállt. Az ütközők hangos bummal csapódtak össze. A mozdonnyal együtt megállt a sárga, a kék, a zöld és a piros kocsi is. A verebek szeme összevillant:

„Rajta! Nézzük meg!”

De mi ez?
A vonat újra elindul. A mozdony húzta a kocsikat, a sárgát, a kéket és a zöldet. De nini! A piros kocsi ott maradt.

„Csip-csip! Micsoda érdekes esemény!”

Csip-csip! A piros kocsit gabonával töltik meg. A teherautóból futószalagon az a sok búzahalom mind-mind a piros kocsiba jut.

„Ez aztán felséges dolog – örvendezett Borzaska -, csak nem fogom ezután a földről csipegetni a magokat?!”

Hopp! Máris felugrott az egyik gabonakupacra. Máris viszi a futószalag Borzas Pétert a gabonával együtt a kocsiba. Borzaska alig hitt a szemének. Milyen óriási búzahegy! Úgy lehet, a világon sincs ennél nagyobb.
Egy munkás bezárta a kocsi ajtaját. A teherautó morogva elindult. A verebek nem vártak biztatást, pillanatok alatt belakmározták a lehullott magvakat, aztán fogócskáztak. A hóember mindezzel nem törődött. Honnét is tudhatná, milyen jó a búzamag, és fogócskázni sem tud!
No de Borzas Pétert sem érdekelte, hogy mit csinálnak a többiek. Észre sem vett, hogy rázárták az ajtót. Ő csak a töméntelen búzát látta. Büszkélkedve sétált rajta. Két szárnyával meg-megsimogatta a búzahalmot.

„Ez mind az enyém, csip-csip, egyedül csak az enyém” – pityegte.

Társai közben a havas telefondróton tereferéltek. Addig-addig ugrándoztak rajta, míg lerázták róla a havat.

Havazik, nagyon havazik! – kiabálták és odébbálltak.

Búzaeső, búzaeső! – kiabált Borzaska, és lábával szerteszórta a magokat, közben be nem állt a csőre: – Csip-csip, én vagyok a világ leggazdagabb verebe!
A többiek eközben, csodák csodájára, parányi szánkót találtak. Biztosan a gyerekek felejtették kinn a ház előtt a babaródlit. A verebecskék rátelepedtek és szánkáztak. Borzas Péter akkorra már igen-igen jóllakott, és unatkozni kezdett.
Borzas Péter már nem örült az előbbi játéknak a búzahalom tetején. Az ablakhoz repült, és a rácson át hallotta a többieket.

Én vagyok a világ leggazdagabb verebe! – kiabálta nekik, de már nem volt boldog.

Társai hógolyót gurítottak. Talán egy kis hóembert akartak gyúrni a verébfiókák örömére.
Borzas Péter csak bentről nézhette őket. Ő volt a világ leggazdagabb verebe, de a legelhagyottabb is.
Ne de Borzas Péter, csak nem fogsz sírni?
De bizony sírt. Vágyakozva gondolt barátaira és a kémény mögött búvóhelyükre. Egyetlen verébnek sincs annyi ennivalója, mint neki, mégis mind boldogabb, mint ő. Sírva aludt el. Hirtelen lármára ébredt. Egy munkás jött és kinyitotta a vagon ajtaját. Huss! – Borzas Péter már ott se volt.
Látjátok milyen vidám? Még búcsút sem mondott a búzahegynek, még egy magocskát sem csípett fel utoljára. Huss-huss! – repült barátaihoz anélkül, hogy egyszer is visszapillantott volna.

Barátaim, kedves barátaim! Nézzétek, mit találtam! Egy mákgubát! Ez aztán a meglepetés! Pik-pik, halljátok, hogy zörög, ha rázom? Csip-csip! Hol vagytok? – kiabálta.

A többiek egy kis kosárban zsömlét találtak. Nosza, úgy rácsaptak, hogy a hó porzott körülöttük, és a farktolluk izgatottan billegett. Egyszer csak fölfigyeltek.

„Ki hív, szólít bennünket? Talán csak nem Borzas Péter? A világ leggazdagabb verebe? Ugyan miért nem maradt a búzahegyen?”

Borzas Péter derekasan dolgozott. Lyukat vágott a mákgubán, és máris csorgatta belőle a kék, édes mákot.

Gyertek barátaim – mondta komolyan.
Hogy lehet ez? Borzas Péter, neked van egy mákgubád, és minket hívsz?
Igen, bizony, és nagyon örülök, hogy ismét köztetek lehetek! – kiabált Borzaska. – Találtam egy teli mákgubát, és meg akarom osztani veletek. Köztetek sokkal jobb, mint egyedül az óriás gabonahegyen. Ezt a mákot együtt fogjuk felcsipegetni. Jó étvágyat, verebecskék!

Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, a vízhordó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házába. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz oly tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után megszólította a vízhordót a pataknál: – Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordó így válaszolt a cserépnek: Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon virítanak és teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig is tudtam a ’hibádról’, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden egyes nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan amilyen vagy, akkor ez a sok gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Élt egyszer egy király, akinek a földjén háború dúlt. A királytól rettegtek az ellenségei, mivel nem ölte meg a hadifoglyokat, hanem egy terembe vitette őket, ahol az egyik oldalon íjjal felszerelt katonák álltak, a másik oldalon pedig egy hatalmas, csontvázakkal teleaggatott, véres vasajtó.
A teremben a király sorba állította a foglyokat és azt mondta:

Választhattok, hogy meghaltok az íjászok nyilai által vagy áthaladtok azon az ajtón. Az ajtó mögött én várlak titeket.

Mindannyian az íjászokat választották.
Amikor vége lett a háborúnak, az egyik íjász az uralkodóhoz fordult és ezt kérdezte:

Uram, feltehetek egy kérdést?
Mondd, katona.
Uram, mi van az ajtó mögött?
A király így válaszolt:
Gyere és nézd meg a saját szemeddel.

A katona félve nyitotta ki az ajtót. Napsugarak törtek be a terembe és a fény minden sarkot meghódított. A katona megdöbbenve fedezte fel, hogy az ajtó mögötti kis ösvény egyenesen a szabadságba vezet!
Ekkor megszólalt a király:

Adtam nekik lehetőséget a választásra, de félelemből inkább a halált választották, mintsem a kockázatos ajtónyitást.
Hány ajtót hagysz zárva a kockázattól való félelem miatt?

„Hányszor veszíted el a szabadságodat és halsz meg legbelül, csupán azért, mert félsz kinyitni álmaid kapuját?”